Szegény kisgyermek panaszai

- Anya! Nem akarok ilyen korán oviba menni! Még mesét akarok nézni! Látni szeretném, ahogy Garfield listálkodik!

- Nem, kislányom, siessünk, dolgozni kell mennem!

Nem értem én ezeket a felnőtteket! Miért kell mindig csak rohanni, dolgozni menni? Egyáltalán: mire jó a munka? Miért nem lehetünk többet együtt?

Apa beindítja az autót, és már indulunk is. Az emberek az utcán csak rohannak a dolgukra. Minden nap betérünk az ovi közelében lévő boltba. Nem tudom miért oda, hiszen az eladó néni mindig ideges, úgy látszik nem szereti az embereket, a munkáját. Mi pedig milyen jót szoktunk boltosat játszani, én szeretek eladó néni lenni. Kirakni az árukat, pénztárat kezelni, a vevőket kiszolgálni nagyon jó dolog.

Az ovi mellett éppen építkezés zajlik. Nagy, nehéz építőelemeket hordanak a bácsik, biztos nagyon fárasztó lehet nekik. Az ott dolgozó emberek arca már kora reggel koszos, izzadt és fáradt, kíváncsi vagyok, hogy hogy van energiájuk arra, hogy minden nap ezt csinálják, és még otthon is legyenek a családjukkal. Sajnálom őket. Munkájuk viszont nagyon hasznos, mert szép házakat építenek, ahol később emberek boldogan élhetik életüket.

Közben megérkeztünk az oviba. Az óvónéninek nagyon megörülök, s átölelem. Könnycseppeket látok a szemében, érzem, hogy valami nincs rendben.

- Óvónéni, miért vagy szomorú? – kérdezem.

- Semmi baj, csak valami belement a szemembe! – mondja.

De egész nap ilyen bánatos volt, láttam olykor az ovi főnökével hangosan kiabálni. Nem értem, hogy a felnőttek miért veszekednek. Biztosan a munka miatt, mindig azt látom, hogy szegény óvónénik amellett, hogy velünk foglalkoznak, nagyon sok ügyet el kell intézniük, papírokat kitölteniük, sok mindenre oda kell figyelniük. Én nem szeretnék olyan helyen dolgozni, ahol ennyi mindent szem előtt kell tartani, és nem kapok dicséretet a munkámért, csak haragszanak rám.

- Óvónéni, én nem tudok aludni!

Odajön hozzám, simogatja a fejemet, s egyre álmosabb leszek. A tűzoltó nénik és bácsik csúszdáznak le a csúszdán, és megiramodnak a csodajó tűzoltó autóval, ami szirénázik is. Egy cica ragadt fenn a fán, őt kell megmenteni. Nagyon jó lenne, ha én is tűzoltó lehetnék!

- Ébresztő! Uzsonnaidő van! – hallom az óvónénitől!

Apa uzsonna után jön értem. Éppen fodrászhoz tartunk, mert anyával megbeszéltük, hogy levágatjuk mindkettőnk haját. Nagyon jó lehet fodrásznak lenni, az emberekkel hajvágás közben beszélgetni, divatos frizurákat csinálni, és látni azt, hogy örülnek érte az emberek. Nagyon csinosak lettünk anyával. Apa közben felfedezett az utca közepén egy bohócot, aki lufikból formáz állatokat. Nekem is hajtott egyet. Jó lehet lufikkal foglalkozni, hajtogatni, szeretném ezt, ráadásul minden nap be lenne festve az arcom.

Betértünk egy cukrászdába, ahol finomabbnál finomabb nyalánkságokat láttunk. Ettünk is egy-egy szelet süteményt, amiket egy mosolygós nénitől vettünk. Annyira jó lehet neki, biztosan mindig ilyen finomakat süt otthon a családjának is. Sőt, a krémesen maradt edényből nasizhat is.

Hazafelé az is eszembe jutott, hogy múltkor voltunk autószerelőnél, aki megjavította az autónkat. Jó dolog lehet érteni az autókhoz, mert hiába lesz az ember koszos a kocsik átvizsgálásától, minden járművet életre tud kelteni, amiért az emberek hálásak neki. Úgy meggyógyítja őket, mint a doktorbácsik az embereket.

Múltkor anya munkahelyét is meglátogattam, láttam, hogy a nénik sebesen gépelnek, papírokat tűzögetnek össze, mappákba rendezik az iratokat. Én is szeretek otthon rendezkedni, nekem is van egy saját kis irodám, ahol dolgozhatom, mint anya.

Apukám tanár, ma is hazahozott néhány dolgozatot, meg mindig mesél arról, hogy milyen iskolában gyerekeket tanítani. Engem is sok mindenre megtanítanak otthon és az oviban is, jó lehet olyan munkát végezni, ahol valaki megtaníthat valamire valakit.

Ma a tévében űrhajósokat láttunk, szuper lehet repülni, kutatni más csillagok, bolygók, égitestek után!

Otthon gyakran játszom olyat, hogy a babáim az igazi gyerekeim, akiket gondozni kell, úgy, ahogyan anya teszi velem. Megfürdetem, etetem, ruhát adok rá. Elvégzem az otthoni teendőket, elmosogatok, takarítok, mosok, főzök játékból. Azon szoktam gondolkodni, hogy anya szeretnék lenni, ha nagy leszek, mert szeretem ezt csinálni.

Apa viszont mindig segít anyának mindenben, ő viccesebb és lazább is, mint anya.

Vacsora közben kérdezgettem apáékat arról, hogy miért kell dolgozni az embereknek, s hogy honnan lehet tudni azt, hogy mit fog dolgozni az ember, ha felnő. Hogyan lehet eldönteni azt, hogy ilyen sok munkából melyik a megfelelő.

Azt hiszem, hogy megkaptam a választ: a lényeg, hogy azt csináljam, amit szeretek, s kapjak érte annyi pénzt, hogy családomnak meglegyenek s szükségleteihez megfelelő dolgok, illetve tudjak eleget lenni velük.

Eldöntöttem: én álommanó szeretnék lenni! Olyan ember, aki minden este álomra hajtja az emberek fejét, lesimítja szemeit, hogy olyan életről, munkáról álmodjanak, melyeket később sikerül megvalósítani! Ez igazán jó munka lenne nekem!

 

0 Tovább

Hogyan lehet más az iskola?

Csobog a víz alattam. A jacuzzi habjai közül kénytelen vagyok kinyújtani a kezem, mert egy aranyos néni hozza nekem a reggeli kávémat. Érzem, hogy rám férne egy kellemes tízpercnyi szauna, még van fél órám kilencig, az első óra kezdetéig. Frissen mosott törölközőmmel, reggeli koffeinadagom által generált energiával vetem alá magam az izzadás gyógyító hatásának. Méregtelenítés után pedig egy rövid távú gyorsúszás következik a hidegvizű úszómedencében. Végül egy negyed órás illatszobás relaxáció után megszelídülten vonulok az első órámra.

Meglepődve tapasztalom, hogy sokan vannak, s ennek örülök. Hol van már az az idő, amikor fáradt és unott diákok ültek be tanórámra, semmi érdeklődéssel? Mióta az iskolák szerveződése lehetővé teszi, hogy a diákok szabadon válasszanak érdeklődéseiknek megfelelően a tanórák közül, sokkal céltudatosabban tudunk dolgozni. A reggeli később kezdésről már nem is beszélve.

A legkorszerűbb technológiával csodákra vagyunk képesek. A tanulók még rácsodálkoznak az újdonságokra, s arra, hogy minden rendben működik. Számomra pedig az a szokatlan, hogy a gyerekek nem kérik tőlem órán, hogy hadd egyenek pár falatot, hiszen van idejük nyugodtan elkészülni reggelente.

A diákokat a szünetekben frissen pörkölt kávé, általuk kért zene az iskolarádióban, a tanárok és vezetés által kialakított klubszoba kényezteti, s készíti fel a következő tanórára. Létezik egy úgynevezett mentőszoba is, ahol az aznapra nem tanuló diákok néhány perc alatt egy terminálon átfuthatják a megtanulandó tananyagot, mintegy gyorstalpalóként.

Dél körül következik a pihenés, mindenki meg tud ebédelni, s a maradék időben a sportolásra, relaxációra alkalmas területeket rohamozhatják meg mind a tanárok, mind a diákok, vagy akár együtt is.

A hátra lévő két óra pedig a nap levezetése, itt már olyan órák vannak, ahol a gyerekek a kreativitásukat, saját személyiségüket tudják kamatoztatni, melyet a tanárok elfogadnak.

Hirtelen felébredek, szól a vekker, 6:25. Sietnem kell, éppúgy, mint mindenkinek. Fáradtan, elnyűtten találkozom kollégákkal, diákokkal, akikben ugyanilyen érzések kavarognak. Hiszen mindkét félnek készülnie kellett a mai napra, kötelezően, kinek így, kinek úgy.

A mai napon iskolagyűlést tartanak, melyben az ötletládákból merítve beszélgetünk a diáksággal arról, hogy hogyan tudnánk jobbá tenni iskolánkat. Nem születtek irreális ötletek: működő tantermi berendezések, kevesebb tanóra és tananyag, az iskolai büfé kínálatának növelése, elegendő ebédidő, egyéb komfortérzetet növelő tényezők.

A diákok és a tanárok is egyöntetű véleményen vannak: az iskola csak akkor lehet jó, ha jól érzem magam benne, nincsenek stresszesítő körülmények. Ebben viszont mindenkinek részt kell vállalnia: a tanulónak tanulni, a tanárnak tanítani, a szülőnek pedig egyengetni a gyermek útját a tanulmányaiban, felhívva figyelmét annak fontosságára.

Sokat szoktam gondolkodni azon, hogy miért elégedetlenkedünk. Szeretem a hivatásomat, szeretek diákok és kollégák között lenni, jól kijövök a vezetőséggel, de akkor miért van bennem és bennünk valamilyen hiányérzet, tüske? De ezek csak gondolatok, mindig minden megy ugyanúgy, mint volt.

Útban hazafelé hirtelen nem érzem magam, megszédülök, és sötétség.

Döntőbíróság előtt vagyok. Több arc meredten néz rám, és vár tőlem válaszokat azzal kapcsolatban, hogy mi a gond, mi a baj? Bámulok magam elé, próbálom összeszedni a gondolataimat, mintha ezen múlna minden. Ha nem kapnak választ, érzem, nincs tovább.

A változás. A változás a legnagyobb probléma, melyben kettősséget érzek. Az egyik pólusa az, hogy olyan helyzetet teremtenek számunkra, melyben az elmúlt időkhöz képest gyökeres átalakulásokon megy végbe az iskolarendszer szerveződése. Centralizálódott, nagy intézmény-együttesek jöttek létre, ahol nem ismerjük – csak közvetetten – a vezetőt, akinek elvárásai nincsenek összhangban az iskola működésével. Folyamatosan újszerű vizsgapróbáknak vetik alá mind a pedagógust, mind a gyerekeket. Az ilyen „hasonló sem volt még” megmérettetések pedig a bizonytalanságot, feszültséget mélyítik el.

A másik típusú változás, mikor felfedezzük, hogy másabb tanulókkal dolgozunk most, mint tíz évvel ezelőtt. Ez természetesen egymagában nem lenne gond, de a tanulásszervezés szempontjából óriási munkát igényel. Ennek ellensúlyozására olyan innovatív technikákat, kezelési módszereket várnak el tőlünk, melyekre nem vagyunk felkészülve, illetve felkészítve.

Egy ideális iskola családias. Az imént felsorolt okok miatt az iskolák többsége nem lehet az. Meg kellene teremteni az olyan szerveződéseket, ahol a vezető, a tanár, a diák, a szülő bizalommal, tisztelettel tudnak egymáshoz fordulni.

A vezetőnek közvetlen munkatársnak kellene lennie, és nem egy távolból irányítónak. A távolság nem feltétlenül fizikai távolságot kell, hogy jelentsen, hiszen lehet ugyan napi szinten számunkra elérhető, de ha kommunikatív módon nem tudunk egymáshoz közelíteni, akkor ez a távolság leküzdhetetlen. Számomra egy vezető akkor jó, ha pontosan, a határidőket kijelölve kiadja a feladatokat, s visszajelzést is ad az adott munka elvégzésének eredményéről. Tehát a munkafolyamatokba nem, vagy csak kis mértékben avatkozik bele, építő jellegű tanácsokkal lát el. Probléma esetén szívesen és bizalommal fordulunk egymáshoz. Támogatja az iskola fejlődését, s olyan döntéseket hoz azzal kapcsolatban, mely alapján nem csak az intézmény, hanem az egyének is tudnak profitálni.

A tanári hivatás olyan, melyet kellő alázat nélkül nem lehet végezni. Ez a tanulók nevelésében, oktatásában, velük való együttműködésben egyaránt meg kell, hogy nyilvánuljon. Ez viszont ne jelentse azt, hogy bármit, bármi áron meg kell tenni. Mindig alkalmazkodni, új dolgoktól félni, már azt sem tudni, hogy milyen típusú tanóra lesz a következő, amit újonnan behoznak, a vizsgakövetelmények állandó változásához energikusan és pozitívan hozzáállni nem kifizetődő dolog. Hiszen az innovatív módszereket igénylő dolgokra rövid idő alatt nem lehet igényesen és precízen felkészülni. Ha a tanulók felfedezik az ebből fakadó bizonytalanságot, akkor nekik is ilyen lesz az attitűdjük ezzel kapcsolatban. A változások olykor a hatékonyságot növelik, de ésszerű mértékig. Ez viszont nem mindig tapasztalható. Az átláthatóság, kiszámíthatóság, egészséges állandósság a jövőbe tekintés egyik alapfeltétele.

A diáknak pedig éreznie kell, hogy az, amit csinál, az értékes, jó, és hasznos, a jövője szempontjából meghatározó. Ezért kellene úgy összeállítani a megtanulandó tananyagot, hogy az inkább minőségben, mint mennyiségben legyen több. Ezzel együtt pozitívan hat a tanulóra, ha nem leterhelt, elmondhatja véleményét, erősségeit fejlesztheti, gyengeségeit behozhatja, kiteljesedhet kreativitása, és önszorgalomból is erősítheti magát.

A szülők lehetnek az összekötő kapocs tanár és diák között. Hiszen az iskola, a tanári hivatás megítélésében fontos szerepük van. Ha a szülő úgy tekint a tanárra, hogy ő a tanuló előrébb jutását, boldogulását, tudásának gyarapítását szolgálja, akkor a gyermek is ugyanígy fog cselekedni.

A fizetés. Kényes téma az élet minden területén, nincs ez másképpen a tanári hivatásnál sem. Sokan frusztrációt éreznek, hogy a társadalom jelentős része úgy tekint erre a pályára, mint kevés munkához sok pénzel járó tevékenységre. Viszont kevésbé veszik figyelembe a felkészülésre, adminisztráció, a tanulók egyéni fejlesztésére, a pluszórákra szánt időt, a folyamatos önképzést és továbbképzést, mely precizitást, türelmet és fokozott figyelmet igényel. A társadalmi megbecsültség itt is fontos szerepet játszik. A „túlfizetett” pedagógusok viszont úgy érzik, hogy nincsen arányban a befektetett munka a „jutalom” mértékével. Ha tekintjük más országok fizetési mutatóit, a fizetéskompenzáció mértékét az inflációhoz képest, nem mondhatni, hogy a szakma túlfizetett. Ezen is lehetne változtatni.

Nem megfelelő tárgyi feltételek. Ha a képzett pedagógus adott, az érdeklődő diák adott, akkor adottnak kell lenni mindennek, ami az oktatáshoz kell. Megfelelő minőségű tábla, kréta, íróeszköz, számítógép, székek, asztalok, világítás, alap- felszereltségű mosdó, tornatermek. Ezek nélkül a tanár is félkezű óriásnak érezheti magát maximum. Ha a változásokhoz való folyamatos hozzáigazodás, innováció, magas szintű oktatás és képzés elvárt, akkor a munkához szükséges feltételek megteremtése is jogos elvárás.

Érzem, hogy olyat cselekedtem, amit még nem, vagy csak közvetetten tettem meg – ahogy sokan mások is: elmondtam a véleményem. Hirtelen nagy fényességet látok, s egy padon találom magam felébredni. Egy diák lép oda hozzám, kérdi, hogy jól vagyok e. Mert egy pillanatra elájultam. Igen, jól vagyok, mert úgy érzem, meghallgatott valaki! És megköszönve a segítséget, elindulok hazafelé.

Út közben gondolkodom a történteken. Egy álom, vagy egy öntudatlan állapot kell ahhoz, hogy kifejezzem, amit valójában gondolok? Miért ne lehetne ez valóság, ahol mindenki építő jellegű gondolatokat terjeszthetne elő, mely a tanárok és a diákok munkáját egyaránt segíti? És miért ne lehetne ezeket megvalósítani?

Közben önfeledten valaki köszön. Egy szempár, akinek a nézése ismerős valahonnan.

„Tanár Úr! Annyira örülök, hogy látom. Képzelje, sikerült álmaim állásában elhelyezkednem! És mindez Önöknek is köszönhető! Hálás vagyok azért, amit értem tettek, hiszen ez nem sikerülhetett volna segítségük nélkül! Köszönöm, hogy támogatták előre jutásomat!”

Mert mindig kell egy éltető erő, amely továbbvisz minden küzdelemben és nehézségben. Mert tudom, hogy van valahol álmok iskolája!

0 Tovább

A divatot követni kell!

A mai társadalom furcsa szerveződés…ha nem azt és úgy csinálod, teszed, mint a többiek, ciki vagy. Számos konkrét példát tudnánk felsorolni, hogy miként éli át az emberiség a mai divatot.

Itt van először például a Barcelona vagy Real Madrid  labdarúgó csapata, vagy éppen említhetnénk még a Bayern Münchent is, amelyek óriási üzletet csinálnak a fociból. Ha megnézzük, hogy mennyien rajonganak értük, érthető. De miért nincs ezeknek a csapatoknak vesszőfutásuk? Miért van az, hogy minden évben ott vannak a legjobbak között a legrangosabb kupasorozatban? Na persze, milyen lenne már, ha a „kedvenc!” focicsapatom nem lenne ott az elitben? Bezzeg ha az egyiket visszasorolnák az ötöd osztályba, máris nem lenne ennyi „igazi” drukkerük…De mennyire trendi egy olyan csapatnak szorítani, akikről tudjuk, milliónyi rajongója van, én is olyan lehetek, mint a többiek, úgy örülhetek…mindig…minden jó!

Vagy mennyire jó, ha azt hiszik, hogy jó életem van! Megveszem magamnak a méregdrága okostelefont, amivel kiposztolom, hogy ott voltam a fesztiválon, meg hogy milyen boldog vagyok. Mert ez trendi, mások is ezt csinálják. Minél több lájkot kapok, annál több ember hiszi el rólam, hogy boldog vagyok…Miért maradjak ki a jóból?

Te nézed a legújabb valóságshowkat? És láttad már a legújabb Éjjel-nappal Budapest részt? Nem követsz semmi értelmeset! Akkor nem is beszélgetünk veled! Ráadásul tanulsz is, mint a stréber? Igen! Csináljuk úgy, mint a főhősök, a nagy semmire dől a lé, pillanatnyi híresség leszel, mekkora zsír már! És közben nem is kell megküzdeni semmiért!

Vagy milyen jó bunkón viselkedni mindenkivel…szüleimmel, tanáraimmal, munkatársaimmal…mások is ezt csinálják…én miért ne? Otthon úgyis elvonulok zenét hallgatni, simogatni a telefonom, iskolában ugyanezt teszem, a munkahelyen egyébként is más sem csinál semmit, tehát én miért maradjak ki a jóból? Egyébként sem kíváncsiak rám az emberek, tehát nincs miről beszélgetni!

És még említhetnénk számtalan példát erre, úgymint az öltözködést, a szingliséget, a Valentin-napot, az ellógok a március 15-i ünnepségről, stb. témaköröket!

De miért ilyen divatkövetők az emberek? Miért kell utánozni a másikat?

A társas normák kialakulása

Ahhoz, hogy mások véleménye, döntései, cselekedetei iránt fogékonyak legyünk arra van szükség, hogy saját magunkban eldöntsük, hogy azok helyesek, és illeszkednek a mi értékrendünkhöz.

Az értékrendünk, normáink kialakításában fontos szerepet játszik a család, ahol jobb esetben megtanuljuk, hogy mi a helyes, mi a helytelen, mi az igazán értékes, és mi nem az. Személyiségünket egyértelműen befolyásolja az, hogy milyen családi környezetben nevelkedünk. Amennyi ember, annyi féle légkörben nevelkedhet, léteznek igazán szélsőségesen jó és rossz esetek, azok átmenetei. Ha az egyén a családtól nem kap megfelelő mintát (például elvált szülők gyermeke), akkor az ő személyisége sérül, nem megfelelően tudja kezelni az egyes helyzeteket.

A másik ilyen tényező a szocializáció (óvoda, iskola, kortársak, munkatársak), akik szintén befolyásolják személyiségünk további alakulását.

Ha döntöttünk arról, hogy igyekszünk beleilleszkedni az adott társas környezetbe, akkor véleményünk, cselekedeteink többsége ehhez a társasághoz közelít. A személyes meggyőződésünkön kívül másik fontos tényező, hogy minden ember szeret valamilyen közösséghez tartozni, ahol őt elfogadják, s ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy ez így is legyen és így is maradjon. Az alkalmazkodókészség ilyenkor nagy szerepet játszik az egyén életében, hiszen nem biztos, hogy az egyéniségünk, személyiségünk minden eleme egyenlő a másokéval.

A média hatása

A normák kialakításának befolyásoló tényezője a média. A már nem csak a hagyományos értelemben véve bárki számára elérhető média (pl.: internetes hírszerzés, információhoz jutás) mind-mind azt sugallja, hogy az adott társas közösségben jó vagy rossz lenni. Legyen divat a más csoportokkal való összetűzés (lásd: pártharcok, melegek-heteroszexuálisak), az igénytelen műsorok fogyasztása, a birtokolj minél több mindent, akkor vagy értékes érzése.

A média is kialakít egy olyan képet, amely reprezentáció egy adott társadalomról, akár az egész emberiségről is. Ennek követése trendi, a többi nem az.

Régen és most

Egy-két generációval ezelőttiek gyakran mondogatják, hogy bezzeg az én időmben!

Lényeges különbség a mostani és a régebbi generációk között, hogy mivel korlátozottabb volt az információszerzés, ezért csak a szűkebb társadalmi környezetben tudtak egymás értékrendjeiről az emberek, nem tartották számon kinek milyen jó a sorsa, kinek nem annyira, éppen ezért talán boldogabbak, egymáshoz jobban kötődők voltak. Kevesebb volt a válás, mert ahhoz, hogy boldogulni tudjanak, együtt kellett maradni. Ma már azt sugallja a társadalom, hogy légy nő, boldogulsz te egyedül is, legyél karrierista, hogy minél több mindent meg tudj venni családodnak, vagy magadnak! A régiek megbecsülték a munkát, a pénzt, s azt sugallták a gyerekeknek, hogy mindenért meg kell küzdeni. Egy értékrend, ami trendi volt, s követni kellett, majd átadni a következő generációnak.

De milyen hasonlóságot lehet felfedezni a régi és új között?

Sokat!

A tömegkommunikációs eszközök korlátozottabbak voltak, viszont a trendi ugyanaz: nézni a szappanoperákat, a tehetségkutatókat, beszélgetni róla! A tanár szigorúbb volt ugyan tanórákon, nagyobb volt a fegyelem, viszont kinek ne lett volna egy-egy utált tanára, akinek ahogy tudtak, keresztbe tettek? Nem volt ugyan okostelefon, de volt más olyan eszköz, amellyel szórakoztatták magukat, ami akkor még divatos volt. Nem volt internet, de újságot, televíziót olvastak és néztek, tájékozódtak a világ történéseiről. A hölgyek az akkori divatos módon kerítették hatalmukba a férfiakat. A gyerekek elszöktek szüleiktől egész délutánról, s kicikizték a másikat, ha nem kóstolják meg apu cigijét.

Minden kornak megvan a maga divatja, melyet a fentebb említett okokból követ vagy nem követ! Saját személyisége, kialakult normarendszere alapján dönti el azt, hogy valami jó vagy rossz. Csak remélni lehet, hogy minden embertársunk a megfelelően tud dönteni.

0 Tovább

Telcsilávcsi, fészbukszercsi

Hajnalban kelek. Nem aludtam ki magam, még a pupilláim is ki vannak tágulva, a kezem el van zsibbadva, még talán magamról sem tudok, de keresem azt a vékony, téglalap alakú kütyümet, hogy megnézhessem, az éjszaka mennyien lájkolták bejegyzésemet. A telefonom nem enged belépni a fészbukomra…ideges leszek. Mégegyszer beírom a jelszavamat, s láss csodát, benn vagyok! Igen!

Mi az, hogy csak öten lájkolták? Hihetetlen! Pedig olyan vicces…

Megosztottam egy csomó kereskedelmi hirdetést is, hátha nyerek valamit, de semmi…mérges vagyok! No lássuk, miket lehet ma megosztani! Posztolgatok, hogy a barátaim szemében jófejnek tűnjek…remélem lesz sok-sok lájk. Írok már a születésnapos ismerőseim idővonalára néhány köszöntő szót…de nem is, inkább egyetlen bejegyzésben megcímkézem őket, hát így gyorsabb no…

A nemjóját! Már ennyi az idő? Gyorsan felöltözök, elkészítem a reggelimet…a nemjóját! Zsíros kézzel nem tudom nyomkodni a telefonom! Mindegy, majd letörlöm…kész a reggeli, kiposztolom, hogy mindenki lássa, hogy mennyire jót eszem én reggelente…biztos más nem is szokott ilyen jó kajákat enni!

De sietés van, mert lekésem a buszomat! A busz késik, ki kell posztolnom, hogy mekkora lúzer már megint a személyszállító társaság…hátha észreveszik magukat, no…

Az iskolában …jajj, el is felejtettem, hogy ünnepség van, így ki is írom érzelmi állapotomat: ideges…

Az órák unalmasak! Lázasan nézegetem, hogy a többiek vajon mit posztolgattak, amíg nem voltam fenn negyed óráig…nemigaz…hát mindenki ennyire elfoglalt, hogy csak ennyi poszt van? Mindegy, akkor megnézegetem minden ismerősömnek a profiljait, hátha van rajta valami újdonság…ez ki is? nem rémlik, de mindegy, biztos érdekes, úgyhogy belájkolom az összes képét! De az én képeimre miért nem esik annyi lájk? Jé, vannak olyan csoportok, ahol lájkokat lehet cserélni…csatlakozom, így teljesen ismeretlenekkel is cserélhetek lájkokat, hadd lássák ismerőseim, milyen menő vagyok!

Jó, már eltelt néhány óra, nem figyeltem egyiken sem, hiszen olyan unalmas! Gyerünk, még ötszáz ismerősöm profilja hátravan! És igen, lassan eltelik a nap, legalább mehetek haza, és nyomhatom a netet!

Délután tanulni kellene, de teszek rá! Inkább bekapcsolom az egyik zenecsatornát, s közben posztolgatom, hogy milyen menő zenéket hallgatok! Remélem sokan lájkolják! Be kellene valamit tenni a mikróba melegedni, mert hát enni azt kell, no! Anyu, apu úgyis későn érnek haza, így azt csinálok, amit akarok!

Nézzük, ki mit posztolt az elmúlt órában! Belájkolom sorra, hátha viszonozzák! Kirakok magamról egy tanulós szelfit, hátha azt jobban lájkolják, meghát a tanáraim is hadd lássák, mennyire tanulok. Közben találtam egy csomó menő embert az ismeretlenek csoportjában, lájkolgatok, megnézem videóikat is!

Anyu, apu hazaérnek, kérdezik mi újság, én mondom semmi különös, hiszen elfoglalt vagyok! Most éppen a Való világos posztokat nézegetem, kommentelem, hiszen van véleményem, az már igaz!

Jé, valaki megköszönte a születésnapi köszöntést, nem tudom ki az, de jó, hogy visszaírt!

Közben csörög a telefon, az egyik ismerősöm hív egy kis találkozóra egy kávézóba, de mondom neki, hogy nem érek rá! Hiszen annyira lefoglal a rendszer! Közben kommentelték az én kommentjeimet, nem lehetek illetlen, válaszolni kell!

Anyu éppen hozza a vacsorámat…lesz megint kiposztolni valamit. Ráveszem, nyomjunk egy szelfit, hogy majd azt megoszthassam, és azt higgyék, hogy mennyire idilli családi kapcsolatrendszerben élünk!

Közben találtam egy tök érdekes képet, egy természeti témájút, annak minden pontjában megjelölök minél több ismerőst, hogy azután jönnön a sok lájközön!

A chaten ráírok pár ismire, hogy mizu, meg hogy szercsizem, meg hogy olyan jó vele beszélgetni!

Jé…már majdnem éjfél van! De nem érdekel, holnap úgyis unalmas óráim lesznek, így megnézem már az Édes élet oldalát is, hátha írnak valami szaftos pletykát! Jé, tényleg, no, indulhatnak a kommentelések!

Most vettem észre, hogy már két napja nem cseréltem le a borító- és profilképem! Gyorsan, keresek magamról valamilyen tetszetős fotót…és kész!

Azt hiszem, ma mindent megcsináltam, amit kellett…mindennel készen vagyok! Ja, nem, nem írtam ki, hogy jó éjszakát mindenkinek! Igaz, hajnali három van, de kit érdekel, reggel úgyis belájkolja mindenki!

Készülök aludni…de nem tudok…mindig csak az jár a fejemben, hogy még mit nem posztoltam, mit nem néztem meg…Megint kezemben a telefon, nézegetem a posztokat, de nem írt már senki…ez szörnyű…elfoglalt emberek…na mindegy, majd holnap!

Csörög a telefon…ébresztő!!! Még ki sem nyílt a szemem, a kezem zsibbad, még talán magamról sem tudok, de máris nyúlok a kis vékony, téglalap alakú kütyüért…

0 Tovább

Szeretlek, Édes!

Az első óvodai szerelem! Igen, amikor Karcsika megfogja Niki kezét az udvaron, amikor puszit adnak egymásnak, együtt játszanak, s önfeledten nevetgélnek! Már nagycsoportba járnak, s ez a szokásrendszerük: nap, mint nap kölcsönösen örömöt szerezni egymásnak, közös emlékeket gyűjtve. Elkövetkezik az iskola, a két gyermek egy iskolába megy! Karcsikát elragadják a fiúk focizni, Nikit pedig a lányok hívják csajosat játszani. Karcsika és Niki még néha beszélgetnek egymással, betegség esetén elviszik egymásnak a házi feladatot, segítenek egymásnak a tanulásban. A nagy barátság megmarad egészen ballagásig, amikor is szétválnak útjaik. Karcsika szakközépiskolába megy, Niki gimnáziumba, ahol kiválóan tanulnak mindketten. Egymás személyétől nem tudnak elszakadni, a baráti kapcsolat megmarad, új alkalmakat találnak a találkozásra. Együtt járnak kávézni, pizzázni, olykor szórakozni is. Egy napon Karcsika virágot visz Nikinek étkezésük színhelyére. A lány kérdőre vonja a fiút, s kérdi ezt miért kapta. Karcsika ennyit válaszolt: „mert úgy érzem, szeretlek”. Niki elpirulva és kicsit zavarban viszonozza ezt: „azt hiszem én is”. A megszokott baráti találkozást felváltotta a szerelem! De mitől lesz igazából az? A barátságból lehet igazi szerelem? Miért ne lehetne, hiszen kellőképpen megismerhették egymást az idők során, feltérképezték egymás szokásait. Ezentúl az óvodai kézfogás ismételten divatba jött, a szál virág sohasem maradt el egy éttermi vacsoránál, elkezdtek egymáshoz eljárni, megismerkedtek a szülőkkel, nagyszülőkkel, kipróbálták a csókolózást, szeretetük jeléül összebújva néztek meg egy-egy filmet, s megannyi szép közös emléket gyűjtöttek. Néha ugyan előfordult, hogy összevitatkoztak valamin, de mindig meg tudták beszélni a problémát, és visszatértek a szokásos megszokott életükhöz. Bizonyos idő elteltével úgy érezték, kapcsolatuk megerősítésére egybekelnek. Kisebb esküvőt és lakodalmat szerveztek, ahova elhívták a szeretteiket, rokonaikat, barátaikat is. Szerencsére hamar sikerült közös lakást venniük, ahol önálló életüket élhették. Karcsi és Niki is dolgozott, úgy adódott, hogy mindig tudtak a munka után időt szánni a másikra. Közös tevékenységekben most sem volt hiány, hiszen már nemcsak a szórakozást, hanem a háztartást is közösen kellett vezetniük. Hamarosan szerelmük gyümölcseként megszületett első, majd második gyermekük is, akiket nagyon szerettek, gondoskodtak róluk, megvolt a közös játék is. Viszont ezzel együtt háttérbe szorultak azok a tevékenységek, amelyek ezelőtt együttes örömforrást jelentettek. A gyerekeket vinni, hozni kellett az óvodából, később iskolából, be kellett vásárolni, a köztes időben dolgozni, majd fáradtan hazaesve jutott egy kis idő a gyermekekre is. Vacsorakészítés, fürdés, készülés a következő napra. Lassan háttérbe szorultak azok a dolgok, amelyek eddig a felüdülést, az önmagunkkal és a másikkal való törődést jelentették. Az egymást ölelést felváltotta a gyermekek ölelése, a romantikus vacsorázós és ágyba bújós jeleneteket felváltotta a holtfáradtan ágyba esés. És így ment ez nagyon sokáig. A szokásrendszer megváltozott, a boldogság most már a családban keresendő, s az ilyen fajta együttlétben. Próbálták a szürke hétköznapokat kirándulásokkal, közös városozgatásokkal feledtetni. Ünnepekkor nem a romantikus ajándékozás, hanem a logika diktált. A gyerekek felcseperedtek, a szülők pedig kénytelenek voltak elfogadni, hogy a kis Niki is és a kis Karcsika is megtalálta a párját, külön költöztek tőlük, s megtalálták helyüket az életben. Niki és Karcsi ismételten magára maradt csendesen, romantikusan, teljesen önmagukkal és a másikkal törődve. A gyermekesek szokásrendszerét ismételten felváltotta az egymás újra megismerése, az újra egymásba szeretés. Hiszen nem szabad elfeledni azt, hogy milyen jó volt egymás kezét fogni az óvodában, egymást segíteni az iskolában, eljárni a kedvenc kávézónkba, egymásra ráhúzni a jegygyűrűt, együtt lógni a tévé előtt összebújva, a gyermekek felcseperedése, a közös vacsorák a családdal, a kirándulások, s most látni azt, hogy sikeresek a „kicsik” az életben. Most pedig számot kell vetni eddigi életünkkel, ismét fel kell fedezni egymást, ismét lehet apró figyelmességekkel és nyugalommal a másiknak örömöt szerezni. Hiszen erről szól az élet.

0 Tovább
«
1234

koke10

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek