koke10

Minden idők legnehezebb feladatsora. A feladatlapok többsége nem is a valós tudást nézi. A gyerekek, szülők, pedagógusok fel vannak háborodva. Ez régebben nem ilyen volt. Ilyen, és hasonló gondolatokat ébreszt évről évre a nyolcadik osztályosok magyar és matematika felvételije.

Nagyanyáink kedvenc kifejezése: bezzeg a mi időnkben… nem voltak még ilyen modern kütyük. Szabadidőnket kinn a szabadban játékkal töltöttük. Már tizenéves korunkban dolgoztunk. Igen. A világ valóban megváltozott. Modernizálódik, globalizálódik, az emberek már nem olyanok, mint régen. A felvételi sem. Talán valóban, néhány évvel, évtizeddel ezelőtt másabb volt. Jobban inkább a szakmaiságra törekedett a feladatlapok összeállítása, mint most. De!

Charles Darwin elmélete szerint a legerősebb, a legéletrevalóbb megmaradása biztos! A világhoz alkalmazkodni kell! Felgyorsuló világunkban már nem az a lényeg, hogy hogyan írjuk toldalékolva Kossuthot, hanem az, hogy egy adott problémát a lehető legrövidebb idő alatt és leghatékonyabban oldjunk meg. A gyerek elé letesznek egy feladatsort! Oldd meg. A gyerek elámul a sokféle feladat láttán, hirtelen azt sem tudja, mihez kezdjen. Néha már a feladat megértésével is gondok vannak, néhol pedig a kifejezőkészséggel. Nem tud az adott problémával mit kezdeni, és ez a baj. Mindenki ugyanazt kapja. Az erős tanuló nehogy már egyszerűt oldjon meg, a gyenge tanuló kapaszkodjon, a közepes pedig teljesítse élete legjobbját. A versengésről szól a dolog. Nyilván mindenki a saját realizált tudását nézve jelentkezik egyik, illetve másik iskolába.

Kíváncsi lennék azonban, ha lehetőségük lenne egy kis időutazásra. Vajon egy tíz-tizenöt évvel ezelőtti feladatsort könnyebben megoldanának? Arra is készülni, tanulni kellett. Kevésbé volt probléma-centrikus, sokkal inkább a lexikális tudást kérte számon. De nézzünk szembe a tényekkel. A mai fiatalok – s lám, már-már a nagyanyáink táborához hasonlóan szólok – nem biztos, hogy meg tudnának birkózni egy ilyesféle feladatsorral.

Akkor most mi a jó? Biztosan valami nincs rendjén, hiszen sok az elégedetlen ember. Mivel van a gond? Az oktatással, a felvételit összeállítókkal, vagy a gyerekekkel, netán a szülőkkel? Érdemes elgondolkodni azon, hogy mindenki jól csinál e mindent.

Egy biztos. A világ változik, és mindenkinek alkalmazkodnia kell hozzá!

Érezted már úgy, hogy zombi vagy? Érezted már úgy, hogy az emberek, akikkel találkozol az utcán, munkahelyen, iskolában, boltban, beleillenének egy zombikról szóló filmbe?

Hétfő. A vonaton mindenki álmos. Némán néznek ki az ablakon, vagy csak bámulnak maguk elé. Már megint ugyanaz a nap, menni kell szokásos teendőinket elvégezni. Talán meghal bennük valami. Miért kell ezt minden nap csinálni? Nem vagyok önmagam. Úgy érzem, nem egészséges kíváncsisággal, hanem merő undorral, semmitmondóan tekintek a nap elé. Ugye ismerős érzés?

Kedd. Ugyanez lejátszódik. De most tekintsük meg azt a boltot, melybe betérnek az emberek nap, mint nap. Az eladó magába meredt fejjel, és kevés odafigyeléssel kiszolgál bennünket a pultban. A pénztáros talán azt nézi, hogy hogyan van nekünk még húszezresünk a hónap végén. Elege van mindenből és mindenkiből. Neki miért nincs már megint pénze hónap végén?

Szerda. A munkahely. Reggel minden ember kávéval tömi magát. Megszokásból. Nem lesz pörgősebb a napja, hanem annál unalmasabb. Sablonszerűen végzi feladatát, próbálja érdekesebbé varázsolni munkáját, de nem megy. Mindenki gépiesen egymásra köszön, és megy a dolgára, csinálja azt, amit már évek óta csinál. Nem talál benne örömet, muszáj, hiszen akkor hónap végén nem lesz húszezrese.

Csütörtök. Az otthon. Gyermekeik nyüzsgő hangja eltompul, kéréseik süket fülekre találnak. Csak hagyjon már mindenki békén. A mosatlan, a rendetlenség még egy napig kibírja, úgysem jön senki, mert mindenki csak dolgozik, és hullafáradtan hazamegy. Tévé. Mindegy, hogy a Hungary’s got talentben teszi ki dekoltázsát a zsűri kedves vagy kedvtelen zsűrije, vagy a Barátok köztben csinál a Miki már megint valami ízetlent. Csak bámulja a tévét, közben talán eszik is valamit, ami ebben a pillanatban beléfér. A szem lecsukódik, és a test mély pihenésbe merül.

Péntek. Az utcán minden ember lomhán, maga elé bámulva közlekedik. Olykor a lassan mozgó kocsisor zúgó monotóniáját egy-egy türelmetlen dudaszó szakítja meg. Az utolsó munkanap is eljött a héten – már akinek. Az iskola. A tanórán fáradt, de lelkes pedagógus magyarázza a tananyagot. A tanulók már nem ott járnak. Az ablakon ki-ki bámulva, olykor az óramutató lassú ténfergését figyelik. A tanár személye és hangja elmosódik, a monotónia már-már kibírhatatlan volta az agy teljes kikapcsolását jelenti. Nem is akarom, nem is tudom megérteni a tananyagot.

Szombat. Végre hétvége. Gyermekeink kérlelő, halk, könyörgő kérésére olykor felfigyelünk, és próbáljuk menteni, ami menthető. A héten felgyülemlett házi teendők elvégzése sem jelent örömet, de meg kell csinálni. Él a monotónia, csak mi nem. A szombat esti csendet felváltja a munkában, tanulásban, mindenben megfáradt emberek szórakozóba menése. Olykor már kora este találkozhatunk egy-egy zombival, kire ha rákérdezünk rendben van e, tompa, ittas nyelven elénk szól valamit. És még sokan páran.

Vasárnap. Mintha az utcákat a zombijárás utáni csend jellemezné. Kihalt minden, éppen csak a szél süvít nagyon, vagy a kutyák reggeli ugatása hallatszik. Némaság, mindent felemésztő semmi.

Ezek után mi jön? Ismét a robotos, monotonikus zombiélet.

Mert mindannyian zombik vagyunk.

Feleségem is gyakran meglepődik, s elámul rajta, pedig már elég régóta együtt vagyunk, hogy eléggé ismerjen. Mikor másoknak megmutatom, szintén óriási csodálkozás fogadja hosszúságát, nagyságát. Talán magam sem értem, hogyan lehet ez. A természet adta, ez vagyok én.

Az egyik legnagyobb kifejezőeszköze az emberi létnek. Az írás. Hosszú, nagy lélegzetvételű írásaim olykor elrettentik az embereket attól, hogy elolvassák. Lehetne rövidebb. Igen. Viszont akkor szegényesebben, semmitmondóan kellene egy-egy cikket megfogalmazni, úgy érezném, hogy nem lenne teljes. Ez az írás most rövid lesz. De talán felhívja a figyelmet arra, hogy egy írás címadása mennyire fontos. De arra is, hogy nem szabad engedni annak a kísértésnek, hogy szemünk átfusson egy-egy szövegen. Jó az embernek, ha hagyja magát belemélyülni egy-egy olvasnivalóba. Talán olyan gondolatokra bukkan, melytől jobb lesz a napja.

Megígértem, ez az írás rövid lesz. Remélem tetszett!

Az aktuális kérdéskör egy hivatalos személy kijelentése alapján fogalmazódott meg bennem – s azt hiszem velem együtt sokakban. Nehéz erre férfiemberként válaszolni, de mégis megpróbálkozom vele.

A nő gyermekeket szül, főz, mos, takarít, dolgozik (?), s megvalósítja önmagát(?). Lehetséges ez? Jó ez? Milyennek kellene lennie egy nőnek ahhoz, hogy mindezeket elérje?

Az áldott női nem

Csak a nők tudnak szülni. Ők arra születnek, hogy később ők is életet adhassanak egy kisdednek. Miért ők? Vizsgáljunk meg egy kisgyermeket, aki mondjuk négy-öt éves, s most születik egy kistestvére! Általános esetben elmondható, hogy abban az esetben, ha a nagyobbik lány, akkor úgy viszonyul a kistestvérhez, mintha ő lenne az anyukája. Mindent megtesz annak érdekében, hogy segíteni tudjon, segítséggel dédelgeti, énekel, mondókát mond neki, „főz neki, tisztába teszi”, segít anyukájának a házimunkában, például elpakol maga után. Ha a nagyobbik gyermek fiú, akkor is nagyon örül a kistestvérének, de nincs benne az az áhítatos törődés, mint a lánygyermek esetén. Hogy ez miért van? Talán a lányok úgy lettek megteremtve, hogy ők tudjanak minden gyermeki gondra megoldást. Ezt a legjobban az jelzi, hogy ha egy gyermek beteg, fáradt, vagy van valamilyen problémája, akkor az édesanyjához fordul, minden másra, az élet menő dolgaira ott az apa.

És itt az első probléma: anya szül, általában minden problémára anya a megoldás, közben pedig vezeti a háztartást is. Hogyan lehetne ezen segíteni? Úgy, hogy a férj, vagy élettárs segít abban, hogy az édesanyának kevesebb legyen a dolga! Büfiztetés, pelenkázás, fürdetés, oviba vagy iskolába való elvitel/elhozatal, kicsivel való játék, házimunkák… mindezek olyan dolgok, melyekre az apa is képes. Természetesen ha úgy alakul, akkor a tevékenységeket közös örömszerzésre is fel lehet használni.

A nők gondolati fejlődése

Ha a kislány felcseperedik, kamasszá válik, jönnek a tinikor problémái, dolgai. A tini lányok számára elsődlegesen fontos cél, hogy megtalálják azt a várva várt herceget fehér lovon, akiről mindenki álmodik. Ebben a tekintetben nyilván mindenkinek más az elképzelésre a nagy Ő-ről, de megtalálása ebben a korban fontos dolog számukra. A nagy szerelmek, szakítások, újrapróbálások után pedig más kerül az előtérbe. Közben a szülők, nevelők, tanárok hatására talán felsejlik a lányban, hogy tanulni kellene ahhoz, hogy megtalálja önmagát, érvényesülni tudjon az életben, s továbbtanul. Elérkezik a kritikus kor, mikor már a rokonság minden tagja azt mondja, hogy házasság, gyerekek kellenének. S itt van az a nagy vízválasztó, mellyel ilyenkor szembesülnek: most mi legyen a fontosabb: család, karrier, barátok, rokonok? Kinek az elvárásainak feleljek meg? Mit gondolok én magamról, mit szeretnék csinálni?

Napjainkban egyre nagyobb trend a szingliség. Az egyik típusuk az, aki abszolút a tanulásnak és a munkájának él, ebben találja meg az örömet, boldogságot, a világ kiteljesedését. Sikerközpontú egyéniség, aki a társas kapcsolataiban is ki tudja építeni azt a fajta ideált, mely megengedi azt, hogy munka mellett jól is érezze magát. Bennük nem teremtődik meg az, hogy nekem család kell, hanem a szeretetet máshol, máshogy tudja megélni. Általában ezek az emberek kommunikatívabbak, jó velük beszélgetni, hiszen ez az egyetlen olyan környezet, ahol ki tudják magukból beszélni problémájukat, el tudják mondani, hogy minek örülnek. A munka, a kitartás, a célirányosság meghozza gyümölcsét, hiszen nem csak egy megelégedett emberről van szó, hanem arról is, hogy pénzügyeiben rendezett, szinte mindent meg tud venni magának, tud utazgatni, ki tud kapcsolni, egyedül lenni. Hányszor van olyan, hogy egy családos ember azt mondja, hogy úgy lenne egy kicsit egyedül, a saját gondolataival, kicsit foglalkozna magával, elmerengne a világ dolgain. De hányszor van olyan, hogy az ilyen típusú szinglik olykor elmerengnek azon, hogy milyen jó lenne egy nagycsaládban ünnepelni a karácsonyt, ha egy átlagos hétköznap után nevető gyerekek és egy szerető társ várjon rá! Egy szingliből is lehet persze nem szingli, hiszen az élet hozhatja úgy, hogy megismerkedik valakivel, és minden átértékelődik. A munka, a magánélet, az életről való elképzelések. Ha ez megtörténik, akkor már nem az lesz az elsődleges örömforrás, hogy éjt nappallá téve dolgozzon, hanem az, hogy otthon legyen szerető környezetben. Problémaforrás lehet, hogy ez mégis hogyan fér össze. Keverednek a munka és a magánélet közti elvárások. De véleményem szerint legyen akármilyen típusú nőről is szó, talpraesettek, sok mindenre tudnak egyszerre figyelni, probléma-megoldás centrikusak. Igaz, a szingliből lett nők többsége időhiányban szenved, hiszen sok területen meg kell felelni. De mivel az ilyen nők már megtapasztalhatták azt, hogy milyen keményen, elhivatottan dolgozni, beosztani az időt, hogy jusson mindenre, a szervezőkészség itt is megmutatkozhat. Persze ehhez kell egy jó társ, aki segít mindenben.

A másik szingliség abszolút a divatként kezelt egyedüllét. Kialakult baráti, rokoni társaságban tevékenykedik, azért él, jó esetben dolgozik is. A szociális minta, mely szerint én is és én is egyedül vagyok, vagy én már elváltam, miért tennéd ezt te is, kitúrja azt az igényt, hogy család legyen. Milyen jó poén, hogy egyedül azt csinálok, amit akarok, nem kell másra, csak magamra gondolnom. Olykor beleesik néhány kalandba, mely pár napig, esetleg hónapig tart, de nem tudja senki mellett elképzelni az életét, mert jobb egyedül. Boldog, mert azt csinálhat, amit szeretne. Meddig folytatódhat ez? Általában a nők harminc tájékán elbizonytalanodnak, latba veszik eddigi életüket. Most már szükségem van egy kapcsolatra, mindjárt megöregszem, eljár felettem az idő! A kérdés az, hogy találnak e olyan párt, akivel huzamosabb időt – uram bocsáss házasságot lehet kötni – lehet eltölteni vele. Mert kell egy társ. A munka csak kis szelete az életének, hiszen eddig a barátokra koncentrált szabadidejében. A szerelem bárhol rátalálhat, hiszen sokféle helyszínen tevékenykedik. Abban az esetben, ha valaki megtalálja az igazit, akkor lesz ideje! Munka, család, barátok. Hiszen a családdal bővült ugyan az a kör, mely eddig nem volt. Gyakran ijednek meg attól, hogy elveszítik a családalapítással a barátaikat. Lesznek persze olyanok, akiket elveszítenek, hiszen nem minden szingli tudja feldolgozni, hogy barátnőjük „elárulta” őket. De zömében, ha igazi barátokról van szó elfogadják, sőt más formában ugyan, de mindig tudnak időt fordítani egymásra.

És vannak olyan nők, akik a normákhoz, családi mintákhoz igazodva házasodik és alapít saját családot.

Persze senki se családi, társadalmi elvárások alapján házasodjon és vállaljon gyermeket, hanem azért, mert ő gondolja úgy, hogy ez a helyes, ettől lesz boldog, teljes életű. A fentebb említett úgynevezett szociális minta nagyon fontos. Ha valakinek a szülei elváltak, akkor nyilván nehezebb neki bebizonyítani, hogy a házasság jó dolog.

Vannak nők, akik igenis hisznek még ebben az intézményben. Eleve nagy és szép esküvőt szeretne, szép ruhával, virágokkal, asztaldíszekkel, vacsorával és zenével, valamint sok-sok emberrel. Ezt mi sem tükrözi jobban, mint az, hogy a lányok a középiskola végeztével szalagavatókon szépen felöltöznek esküvői ruhába, s eltáncolják a bécsi vagy az angolkeringőt. Ilyenkor ragyognak, boldogok, s talán arra gondolnak, hogy még az életükben felvehetik egy más alkalomra is ezt a ruhát.

A házasság, mint társadalmi intézmény

A házasság intézménye az egyes korok során sokat változott. Voltak korok, mikor érdekből, a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely szerint, vagy éppen csak úgy házasodtak. Mostanság véleményem szerint abszolút lehetséges, hogy valaki szerelemből házasodjon, ha sikerül a nagy Őt megtalálni. De miért is jó ez azon kívül, hogy valaki összeköti az életét valakivel?

Az első dolog az, hogy jó tartozni valakihez. Érezzük azt, hogy a másik nélkül nem lennénk teljesek, kiegészítjük egymást és megbecsüljük a másikat. A nők számára is ez lehet az elsődleges dolog, amit egy házasságtól várnak. Közös élmények, közös célkitűzések, amit talán közösen még nagyobb hatékonysággal el lehet érni. Kölcsönös segítés, egymással eltöltött tartalmas idő, ami még jobban előidézheti a boldogságot. Problémák persze adódhatnak, melyet együttes erővel meg tudunk oldani.

A másik velejárója egy házasságnak, hogy a párok jelentős hányadánál a gyermekvállalás kiemelten fontos dolog. Általában a nők szeretnék legjobban az első gyermeket. Véleményem szerint nincs is olyan nő, aki ne szeretné magát anya szerepben kipróbálni, benne tevékenykedni, s egy szerető családban tovább élni. Fentebb említettem, hogy mennyire fontos az, hogy a párok egymást segítsék, akár gyermekkel, akár gyermek nélkül.

Miért lehet jó anyának lenni? Eleve életet adni egy gyermeknek csodálatos. Érezni, hogy annak a csöppségnek szüksége van ránk ahhoz, hogy élete tovább folytatódhasson. Az első szopiztatás mindent felülmúl, még férfiként is így gondolom. Az, ahogy a célhelyre küszködi magát, ahogy biztonságban érzi törékeny kis testét, ahogy az anyukájára nézve már-már most is azt mondja: köszönöm anya! Amikor lezajlik az első közös fürdetés, amikor elkezd kúszni, majd járni, amikor először mondja, anya, apa, amikor közösen játszik a család, amikor először kíván boldog anyák napját, ha átölel és megpuszil, amikor először lépi át az iskola küszöbét, amikor tanácsot kér valamilyen nagyon fontos dologban, felbecsülhetetlen.

Kihagytam egy típust? Szerintem igen. Mégpedig azokat, akik egyszerre szeretnének mindent. Sikeresnek lenni a munkában, magánéletben, szerelemben, házasságban, gyermeknevelésben. Lehetséges ez? Van olyan kijelentés, melynek hatására minden megvalósíthatatlan? Nem. Minden az egyénben rejlik.

Hamis társadalmi beidegződés

A nők csak arra valók, hogy szüljenek, fenntartsák a háztartást, s férjük minden igényét kielégítsék. Nem. Ez a kor már elmúlt. Minden nő saját életének irányítója, el tudja dönteni, hogy maga számára mit jelent a boldogság, hogyan tudja azt elérni, s hogyan kell érte megküzdeni. Az önmegvalósítás mindenki számára elérhető nemtől függetlenül. Csak akarni kell. Gyakran mondják, hogy a nőnek nem kell eltartani a családot, csak gondoskodni kell róla. Ez nem boldogság. A nőnek szüksége van arra, hogy fontosnak érezze magát, a családban, a munkában, az élet minden területén. Szüksége van olykor lazításra, kikapcsolódásra. Ehhez csak azt tudom ajánlani, hogy nem kell túl mereven ragaszkodni mindenhez, nem kell maximalistának lenni, olykor el kell engedni magunkat, megnyomni azt a bizonyos „off” gombot. Ehhez persze szükség van egy jó partnerre, aki ilyenkor azokon a területeken helyt áll, ahol egyébként a nőnek kellene. És ezt nem kötelességből kell megtenni, hanem azért, mert szeretjük a párunkat. Gyakran elhangzik az is, hogy a kiváló család és a jó munkahely nem fér össze. Dehogynem! Erre is ugyanaz a megoldás, mint a fentiekben vázoltam. Egymás megsegítése!

Végső következtetés: milyen legyen egy nő?

A boldog, kiegyensúlyozott nőnek a következő jellemvonásokkal, valamint feladatkritériumokkal kell rendelkeznie:

• céltudatos
• önmagát ismerő
• szorgalmas
• kitartó
• mindenre figyelő
• jó társat választó

Nem tudom, hogy nőnek, vagy férfinak jobb lenni a mai világban. A lényeg, hogy mindenkinek el kell fogadnia azt, hogy minek születik, s így kell boldogulnia az életben. Senki sem mondhatja meg, hogy hogyan, miként tegye ezt. A meglévő dolgokból kell gazdálkodni, és kihozni a maximumot. Mindenki el tudja érni a célját, csak tenni kell érte. Tanuljatok, dolgozzatok, alapítsatok családot, utazzatok, legyetek boldogok! Legyetek nők!

Mindent a semmiért? – gondolatok a mai “szörnyű” oktatási rendszerről
A minap olvastam egy érdekes levelet, melyet egy diák küldött arról, hogy mennyire értelmetlen és haszontalan dolgokat tanítanak az iskolákban. Egy kicsit elgondolkodtam azon, hogy ez az én diákéveimben, ami nem is olyan régen volt, hogyan is volt.
Emlékszem, hogy szerettem olvasni. Amikor feladták a nyári kötelező olvasmányokat, akkor nem volt bennem semmilyen rossz érzés. A nagyon sok szabadidőmben nekiláttam őket elolvasni, s olvasónaplót készíteni. És igen, volt ott Pál utcai fiúktól az Odüsszeián át a Goriot apóig minden. Talán némelyiket igen nehéz olvasni. De megmozgatta képzeletvilágomat, próbáltam elképzelni a történéseket. A Jókai regényeket és a nagy Egri csillagokat még élveztem is. Kevés olyan volt, mire azt gondoltam, hogy nagyon érdekfeszítő, viszont az olvasás végeztével sohasem éreztem azt, hogy nyűg lett volna, s na többet nem olvasok. Megismerhettem egy-egy kor gondolatvilágát, emberábrázolási motívumokat, embertípusokat, jellemvonásokat, melyből tanulhattam. Így harminc tájékán úgy gondolom, hogy ez a sok olvasás meghozta gyümölcsét: jó a kifejezőképességem, adott helyzetben általában helyesen tudok megnyilvánulni. Gondolkodom azon, hogy vesztettem e valamit azzal, hogy olvasásra időt pazaroltam: unatkoztam, tévéztem, interneteztem volna? Nem tudom, de nincs bennem hiányérzet.
Nyelvtan? Hogy néz már ki, ha valaki akár egy hibás szót is „elyt” egy írásában? Hányszor látok bármely közösségi oldalon vagy fórumban, vagy akár hivatalos dokumentumban helyesírási hibákat? Véleményem szerint ez szégyellnivaló, sem mint mulatságos.
Emlékszem, hogy mennyit szenvedtem a matekkal: trigonometria, függvényábrázolás és jellemzés, negyedfokú egyenletek, egyenletrendszerek. Ki használja ezeket az életben? Most már tudom: mindenki. No nem fél pí-nyi kenyeret veszünk, nem szinusz és koszinusz függvényekkel rajzoljuk tele az aszfaltot, de azt tudom, hogy e nélkül nem lehetne megtanulni logikusan gondolkodni, kiszámolni mennyi kedvezményt kapunk a boltban adott százalékláb mellett, a problémamegoldó képességünk sem lenne nagyon jó. Megtanulunk szenvedni, küszködni egy feladat megoldási menetén át. Az életben is ezt kell tenni: problémákat, feladatokat megoldani adott elemi lépések sorozatával, melyet ezek után minden hasonlóra ráhúzunk. A cél nem az, hogy minél elvontabb dolgokat tanuljunk meg, hanem az életre való tanulás.
Emlékszem, hogy történelemből meg kellett tanulni sok évszámot, személyt, meg kellett látni az események közötti összefüggéseket. Miért tanultuk meg mindezt? Azért, mert egy régi mondás szerint a történelem az élet tanítómestere. Hogy rá tudjunk látni a körülöttünk lévő eseményekre, dolgokra és összefüggésekre, ismernünk kell a történelmi folyamatokat is.
Angol vagy német? Miért kell majmolni nyugati nyelveket? Azért, mert céljaink elérése érdekében megkövetelik. Én nem használom a mindennapok során az angolból tanultakat, de ha nem tettem volna nyelvvizsgát, akkor most nem lehetnék ott, ahol most vagyok. De lehetséges, hogy olyan munkahelyet szeretnénk majd, ahol nem csak előírás, hanem használni is kell az adott nyelvet.
Emlékszem, volt egy csomó olyan tantárgy, ami engem nem érdekelt: a kémia, biológia, fizika világa például. De az iskolában az volt a feladatom, hogy tanuljak. Semmi másra nem kellett koncentrálnom, csak erre. Persze mikor elég nagy voltam hozzá, már mellette diákmunkán kerestem egy kis pénzt, de az elsődleges mindig az iskola volt. Elő van írva, meg kell tanulni. Nem kifogás az, hogy ezt úgysem használom az életben. Gyakran kérdezik azt, hogy miért tanuljuk az imént említett tárgyakat, mikor úgysem ilyen irányban szeretnénk továbbtanulni. Miért nem lehet olyan hasznos dolgokat megtanulni, melyek az élet során egyből hasznunkra válik: főzni, mosni, számlát befizetni, életvitelt vezetni, gyermeket nevelni. Véleményem szerint ennek a megtanítása nem az iskola feladata. Gyermekét tanítsa meg anyukája, apukája, nagyszüleje, valamelyik ügyes rokona vagy éppen barátja főzni, mosni, számlát befizetni. Vannak olyan elemek is, melyet saját magunknak kell megélni és megtapasztalni, elfogadni tanácsokat, de vezényelni és tenni nekünk kell. Ilyen például a gyermeknevelés, melyet nem lehet tanítani.
Én nem tudok főzni. Megtaníthattak volna, de nem érdeklődtem. Az egész életem során mindig volt olyan személy, aki főzött rám: nagymamám, édesanyám, feleségem. Nem voltam rászorulva, és nem is nagyon szerettem volna megtanulni. Viszont ha ilyen irányú lenne az érdeklődésem, akkor mindenképpen kikértem volna az imént említettek segítségét, illetve olyan irányba szakosodtam volna.
Szakosodás. Biológia, kémia, fizika. Akit nem érdekel, az szakközépiskoláig tanulgatja, akit pedig igen, akkor olyan irányban szakosodik tovább. Nem azzal kell foglalkozni, hogy most ez nekem minek kell, hanem azzal, hogy a további célok elérése érdekében ebből a néhány tárgyból is produkálnom kell valamit.
Nem igazán értem, hogy mi azzal a baj, hogy tanulni kell, mikor ez a diákság dolga. Sőt, elárulhatom, hogy a magára valamit is adó ember mindig tanul valamit: hogy jobb legyen a szakmájában, hogy előrébb léphessen, több pénze legyen. Egyetemen, főiskolán is vannak, lesznek olyan tantárgyak, melyeknek utóbb már nem lehet látni gyakorlati hasznosságát, de mindenképpen meg kell csinálni ahhoz, hogy a távlati dolgokat elérjük. Tanulás helyett mit lehetne csinálni? Többet facebookozni, unatkozni, unatkozni és unatkozni. A kifogáskeresés nem gyógyszer. Ha valaki nem szeretne tanulni, akkor elmehet olyan munkahelyre, ahol nem követelik meg a nyolc általános iskolát sem. Viszont akkor lehet kutakodni a pénztárca legmélyén, lehet álmodozni szép családról, házról, autóról, utazásról.
Fejlődni csak tanulással lehet. E nélkül az élet elképzelhetetlen. Minden tanulási folyamat hasznos. Hiszen nemcsak haszontalanságra nevelhet az, amit haszontalannak vélünk, hanem megismertet valami újjal, melytől gazdagabbak leszünk. Talán az egyik percben még így érezzük, a másik percben már nélküle nem boldogulnánk. Ami pedig mégis az, akkor sem az, hiszen céljaink elérésének alapköve, feltétele. Leendő munkánk során is lehet olyan, amelyet haszontalannak érzünk, de meg kell csinálni.
Talán 100 év múlva más lesz. Talán ennyi idő múlva már nem is kell iskolába járni, mindenki a saját google-jében fogja az ismereteket elsajátítani. De addig is TANULNI, TANULNI, TANULNI, Hiszen ez a jövő kulcsa!