koke10

Csobog a víz alattam. A jacuzzi habjai közül kénytelen vagyok kinyújtani a kezem, mert egy aranyos néni hozza nekem a reggeli kávémat. Érzem, hogy rám férne egy kellemes tízpercnyi szauna, még van fél órám kilencig, az első óra kezdetéig. Frissen mosott törölközőmmel, reggeli koffeinadagom által generált energiával vetem alá magam az izzadás gyógyító hatásának. Méregtelenítés után pedig egy rövid távú gyorsúszás következik a hidegvizű úszómedencében. Végül egy negyed órás illatszobás relaxáció után megszelídülten vonulok az első órámra.

Meglepődve tapasztalom, hogy sokan vannak, s ennek örülök. Hol van már az az idő, amikor fáradt és unott diákok ültek be tanórámra, semmi érdeklődéssel? Mióta az iskolák szerveződése lehetővé teszi, hogy a diákok szabadon válasszanak érdeklődéseiknek megfelelően a tanórák közül, sokkal céltudatosabban tudunk dolgozni. A reggeli később kezdésről már nem is beszélve.

A legkorszerűbb technológiával csodákra vagyunk képesek. A tanulók még rácsodálkoznak az újdonságokra, s arra, hogy minden rendben működik. Számomra pedig az a szokatlan, hogy a gyerekek nem kérik tőlem órán, hogy hadd egyenek pár falatot, hiszen van idejük nyugodtan elkészülni reggelente.

A diákokat a szünetekben frissen pörkölt kávé, általuk kért zene az iskolarádióban, a tanárok és vezetés által kialakított klubszoba kényezteti, s készíti fel a következő tanórára. Létezik egy úgynevezett mentőszoba is, ahol az aznapra nem tanuló diákok néhány perc alatt egy terminálon átfuthatják a megtanulandó tananyagot, mintegy gyorstalpalóként.

Dél körül következik a pihenés, mindenki meg tud ebédelni, s a maradék időben a sportolásra, relaxációra alkalmas területeket rohamozhatják meg mind a tanárok, mind a diákok, vagy akár együtt is.

A hátra lévő két óra pedig a nap levezetése, itt már olyan órák vannak, ahol a gyerekek a kreativitásukat, saját személyiségüket tudják kamatoztatni, melyet a tanárok elfogadnak.

Hirtelen felébredek, szól a vekker, 6:25. Sietnem kell, éppúgy, mint mindenkinek. Fáradtan, elnyűtten találkozom kollégákkal, diákokkal, akikben ugyanilyen érzések kavarognak. Hiszen mindkét félnek készülnie kellett a mai napra, kötelezően, kinek így, kinek úgy.

A mai napon iskolagyűlést tartanak, melyben az ötletládákból merítve beszélgetünk a diáksággal arról, hogy hogyan tudnánk jobbá tenni iskolánkat. Nem születtek irreális ötletek: működő tantermi berendezések, kevesebb tanóra és tananyag, az iskolai büfé kínálatának növelése, elegendő ebédidő, egyéb komfortérzetet növelő tényezők.

A diákok és a tanárok is egyöntetű véleményen vannak: az iskola csak akkor lehet jó, ha jól érzem magam benne, nincsenek stresszesítő körülmények. Ebben viszont mindenkinek részt kell vállalnia: a tanulónak tanulni, a tanárnak tanítani, a szülőnek pedig egyengetni a gyermek útját a tanulmányaiban, felhívva figyelmét annak fontosságára.

Sokat szoktam gondolkodni azon, hogy miért elégedetlenkedünk. Szeretem a hivatásomat, szeretek diákok és kollégák között lenni, jól kijövök a vezetőséggel, de akkor miért van bennem és bennünk valamilyen hiányérzet, tüske? De ezek csak gondolatok, mindig minden megy ugyanúgy, mint volt.

Útban hazafelé hirtelen nem érzem magam, megszédülök, és sötétség.

Döntőbíróság előtt vagyok. Több arc meredten néz rám, és vár tőlem válaszokat azzal kapcsolatban, hogy mi a gond, mi a baj? Bámulok magam elé, próbálom összeszedni a gondolataimat, mintha ezen múlna minden. Ha nem kapnak választ, érzem, nincs tovább.

A változás. A változás a legnagyobb probléma, melyben kettősséget érzek. Az egyik pólusa az, hogy olyan helyzetet teremtenek számunkra, melyben az elmúlt időkhöz képest gyökeres átalakulásokon megy végbe az iskolarendszer szerveződése. Centralizálódott, nagy intézmény-együttesek jöttek létre, ahol nem ismerjük – csak közvetetten – a vezetőt, akinek elvárásai nincsenek összhangban az iskola működésével. Folyamatosan újszerű vizsgapróbáknak vetik alá mind a pedagógust, mind a gyerekeket. Az ilyen „hasonló sem volt még” megmérettetések pedig a bizonytalanságot, feszültséget mélyítik el.

A másik típusú változás, mikor felfedezzük, hogy másabb tanulókkal dolgozunk most, mint tíz évvel ezelőtt. Ez természetesen egymagában nem lenne gond, de a tanulásszervezés szempontjából óriási munkát igényel. Ennek ellensúlyozására olyan innovatív technikákat, kezelési módszereket várnak el tőlünk, melyekre nem vagyunk felkészülve, illetve felkészítve.

Egy ideális iskola családias. Az imént felsorolt okok miatt az iskolák többsége nem lehet az. Meg kellene teremteni az olyan szerveződéseket, ahol a vezető, a tanár, a diák, a szülő bizalommal, tisztelettel tudnak egymáshoz fordulni.

A vezetőnek közvetlen munkatársnak kellene lennie, és nem egy távolból irányítónak. A távolság nem feltétlenül fizikai távolságot kell, hogy jelentsen, hiszen lehet ugyan napi szinten számunkra elérhető, de ha kommunikatív módon nem tudunk egymáshoz közelíteni, akkor ez a távolság leküzdhetetlen. Számomra egy vezető akkor jó, ha pontosan, a határidőket kijelölve kiadja a feladatokat, s visszajelzést is ad az adott munka elvégzésének eredményéről. Tehát a munkafolyamatokba nem, vagy csak kis mértékben avatkozik bele, építő jellegű tanácsokkal lát el. Probléma esetén szívesen és bizalommal fordulunk egymáshoz. Támogatja az iskola fejlődését, s olyan döntéseket hoz azzal kapcsolatban, mely alapján nem csak az intézmény, hanem az egyének is tudnak profitálni.

A tanári hivatás olyan, melyet kellő alázat nélkül nem lehet végezni. Ez a tanulók nevelésében, oktatásában, velük való együttműködésben egyaránt meg kell, hogy nyilvánuljon. Ez viszont ne jelentse azt, hogy bármit, bármi áron meg kell tenni. Mindig alkalmazkodni, új dolgoktól félni, már azt sem tudni, hogy milyen típusú tanóra lesz a következő, amit újonnan behoznak, a vizsgakövetelmények állandó változásához energikusan és pozitívan hozzáállni nem kifizetődő dolog. Hiszen az innovatív módszereket igénylő dolgokra rövid idő alatt nem lehet igényesen és precízen felkészülni. Ha a tanulók felfedezik az ebből fakadó bizonytalanságot, akkor nekik is ilyen lesz az attitűdjük ezzel kapcsolatban. A változások olykor a hatékonyságot növelik, de ésszerű mértékig. Ez viszont nem mindig tapasztalható. Az átláthatóság, kiszámíthatóság, egészséges állandósság a jövőbe tekintés egyik alapfeltétele.

A diáknak pedig éreznie kell, hogy az, amit csinál, az értékes, jó, és hasznos, a jövője szempontjából meghatározó. Ezért kellene úgy összeállítani a megtanulandó tananyagot, hogy az inkább minőségben, mint mennyiségben legyen több. Ezzel együtt pozitívan hat a tanulóra, ha nem leterhelt, elmondhatja véleményét, erősségeit fejlesztheti, gyengeségeit behozhatja, kiteljesedhet kreativitása, és önszorgalomból is erősítheti magát.

A szülők lehetnek az összekötő kapocs tanár és diák között. Hiszen az iskola, a tanári hivatás megítélésében fontos szerepük van. Ha a szülő úgy tekint a tanárra, hogy ő a tanuló előrébb jutását, boldogulását, tudásának gyarapítását szolgálja, akkor a gyermek is ugyanígy fog cselekedni.

A fizetés. Kényes téma az élet minden területén, nincs ez másképpen a tanári hivatásnál sem. Sokan frusztrációt éreznek, hogy a társadalom jelentős része úgy tekint erre a pályára, mint kevés munkához sok pénzel járó tevékenységre. Viszont kevésbé veszik figyelembe a felkészülésre, adminisztráció, a tanulók egyéni fejlesztésére, a pluszórákra szánt időt, a folyamatos önképzést és továbbképzést, mely precizitást, türelmet és fokozott figyelmet igényel. A társadalmi megbecsültség itt is fontos szerepet játszik. A „túlfizetett” pedagógusok viszont úgy érzik, hogy nincsen arányban a befektetett munka a „jutalom” mértékével. Ha tekintjük más országok fizetési mutatóit, a fizetéskompenzáció mértékét az inflációhoz képest, nem mondhatni, hogy a szakma túlfizetett. Ezen is lehetne változtatni.

Nem megfelelő tárgyi feltételek. Ha a képzett pedagógus adott, az érdeklődő diák adott, akkor adottnak kell lenni mindennek, ami az oktatáshoz kell. Megfelelő minőségű tábla, kréta, íróeszköz, számítógép, székek, asztalok, világítás, alap- felszereltségű mosdó, tornatermek. Ezek nélkül a tanár is félkezű óriásnak érezheti magát maximum. Ha a változásokhoz való folyamatos hozzáigazodás, innováció, magas szintű oktatás és képzés elvárt, akkor a munkához szükséges feltételek megteremtése is jogos elvárás.

Érzem, hogy olyat cselekedtem, amit még nem, vagy csak közvetetten tettem meg – ahogy sokan mások is: elmondtam a véleményem. Hirtelen nagy fényességet látok, s egy padon találom magam felébredni. Egy diák lép oda hozzám, kérdi, hogy jól vagyok e. Mert egy pillanatra elájultam. Igen, jól vagyok, mert úgy érzem, meghallgatott valaki! És megköszönve a segítséget, elindulok hazafelé.

Út közben gondolkodom a történteken. Egy álom, vagy egy öntudatlan állapot kell ahhoz, hogy kifejezzem, amit valójában gondolok? Miért ne lehetne ez valóság, ahol mindenki építő jellegű gondolatokat terjeszthetne elő, mely a tanárok és a diákok munkáját egyaránt segíti? És miért ne lehetne ezeket megvalósítani?

Közben önfeledten valaki köszön. Egy szempár, akinek a nézése ismerős valahonnan.

„Tanár Úr! Annyira örülök, hogy látom. Képzelje, sikerült álmaim állásában elhelyezkednem! És mindez Önöknek is köszönhető! Hálás vagyok azért, amit értem tettek, hiszen ez nem sikerülhetett volna segítségük nélkül! Köszönöm, hogy támogatták előre jutásomat!”

Mert mindig kell egy éltető erő, amely továbbvisz minden küzdelemben és nehézségben. Mert tudom, hogy van valahol álmok iskolája!