Érezted már úgy, hogy zombi vagy? Érezted már úgy, hogy az emberek, akikkel találkozol az utcán, munkahelyen, iskolában, boltban, beleillenének egy zombikról szóló filmbe?

Hétfő. A vonaton mindenki álmos. Némán néznek ki az ablakon, vagy csak bámulnak maguk elé. Már megint ugyanaz a nap, menni kell szokásos teendőinket elvégezni. Talán meghal bennük valami. Miért kell ezt minden nap csinálni? Nem vagyok önmagam. Úgy érzem, nem egészséges kíváncsisággal, hanem merő undorral, semmitmondóan tekintek a nap elé. Ugye ismerős érzés?

Kedd. Ugyanez lejátszódik. De most tekintsük meg azt a boltot, melybe betérnek az emberek nap, mint nap. Az eladó magába meredt fejjel, és kevés odafigyeléssel kiszolgál bennünket a pultban. A pénztáros talán azt nézi, hogy hogyan van nekünk még húszezresünk a hónap végén. Elege van mindenből és mindenkiből. Neki miért nincs már megint pénze hónap végén?

Szerda. A munkahely. Reggel minden ember kávéval tömi magát. Megszokásból. Nem lesz pörgősebb a napja, hanem annál unalmasabb. Sablonszerűen végzi feladatát, próbálja érdekesebbé varázsolni munkáját, de nem megy. Mindenki gépiesen egymásra köszön, és megy a dolgára, csinálja azt, amit már évek óta csinál. Nem talál benne örömet, muszáj, hiszen akkor hónap végén nem lesz húszezrese.

Csütörtök. Az otthon. Gyermekeik nyüzsgő hangja eltompul, kéréseik süket fülekre találnak. Csak hagyjon már mindenki békén. A mosatlan, a rendetlenség még egy napig kibírja, úgysem jön senki, mert mindenki csak dolgozik, és hullafáradtan hazamegy. Tévé. Mindegy, hogy a Hungary’s got talentben teszi ki dekoltázsát a zsűri kedves vagy kedvtelen zsűrije, vagy a Barátok köztben csinál a Miki már megint valami ízetlent. Csak bámulja a tévét, közben talán eszik is valamit, ami ebben a pillanatban beléfér. A szem lecsukódik, és a test mély pihenésbe merül.

Péntek. Az utcán minden ember lomhán, maga elé bámulva közlekedik. Olykor a lassan mozgó kocsisor zúgó monotóniáját egy-egy türelmetlen dudaszó szakítja meg. Az utolsó munkanap is eljött a héten – már akinek. Az iskola. A tanórán fáradt, de lelkes pedagógus magyarázza a tananyagot. A tanulók már nem ott járnak. Az ablakon ki-ki bámulva, olykor az óramutató lassú ténfergését figyelik. A tanár személye és hangja elmosódik, a monotónia már-már kibírhatatlan volta az agy teljes kikapcsolását jelenti. Nem is akarom, nem is tudom megérteni a tananyagot.

Szombat. Végre hétvége. Gyermekeink kérlelő, halk, könyörgő kérésére olykor felfigyelünk, és próbáljuk menteni, ami menthető. A héten felgyülemlett házi teendők elvégzése sem jelent örömet, de meg kell csinálni. Él a monotónia, csak mi nem. A szombat esti csendet felváltja a munkában, tanulásban, mindenben megfáradt emberek szórakozóba menése. Olykor már kora este találkozhatunk egy-egy zombival, kire ha rákérdezünk rendben van e, tompa, ittas nyelven elénk szól valamit. És még sokan páran.

Vasárnap. Mintha az utcákat a zombijárás utáni csend jellemezné. Kihalt minden, éppen csak a szél süvít nagyon, vagy a kutyák reggeli ugatása hallatszik. Némaság, mindent felemésztő semmi.

Ezek után mi jön? Ismét a robotos, monotonikus zombiélet.

Mert mindannyian zombik vagyunk.