koke10

Hajnalban kelek. Nem aludtam ki magam, még a pupilláim is ki vannak tágulva, a kezem el van zsibbadva, még talán magamról sem tudok, de keresem azt a vékony, téglalap alakú kütyümet, hogy megnézhessem, az éjszaka mennyien lájkolták bejegyzésemet. A telefonom nem enged belépni a fészbukomra…ideges leszek. Mégegyszer beírom a jelszavamat, s láss csodát, benn vagyok! Igen!

Mi az, hogy csak öten lájkolták? Hihetetlen! Pedig olyan vicces…

Megosztottam egy csomó kereskedelmi hirdetést is, hátha nyerek valamit, de semmi…mérges vagyok! No lássuk, miket lehet ma megosztani! Posztolgatok, hogy a barátaim szemében jófejnek tűnjek…remélem lesz sok-sok lájk. Írok már a születésnapos ismerőseim idővonalára néhány köszöntő szót…de nem is, inkább egyetlen bejegyzésben megcímkézem őket, hát így gyorsabb no…

A nemjóját! Már ennyi az idő? Gyorsan felöltözök, elkészítem a reggelimet…a nemjóját! Zsíros kézzel nem tudom nyomkodni a telefonom! Mindegy, majd letörlöm…kész a reggeli, kiposztolom, hogy mindenki lássa, hogy mennyire jót eszem én reggelente…biztos más nem is szokott ilyen jó kajákat enni!

De sietés van, mert lekésem a buszomat! A busz késik, ki kell posztolnom, hogy mekkora lúzer már megint a személyszállító társaság…hátha észreveszik magukat, no…

Az iskolában …jajj, el is felejtettem, hogy ünnepség van, így ki is írom érzelmi állapotomat: ideges…

Az órák unalmasak! Lázasan nézegetem, hogy a többiek vajon mit posztolgattak, amíg nem voltam fenn negyed óráig…nemigaz…hát mindenki ennyire elfoglalt, hogy csak ennyi poszt van? Mindegy, akkor megnézegetem minden ismerősömnek a profiljait, hátha van rajta valami újdonság…ez ki is? nem rémlik, de mindegy, biztos érdekes, úgyhogy belájkolom az összes képét! De az én képeimre miért nem esik annyi lájk? Jé, vannak olyan csoportok, ahol lájkokat lehet cserélni…csatlakozom, így teljesen ismeretlenekkel is cserélhetek lájkokat, hadd lássák ismerőseim, milyen menő vagyok!

Jó, már eltelt néhány óra, nem figyeltem egyiken sem, hiszen olyan unalmas! Gyerünk, még ötszáz ismerősöm profilja hátravan! És igen, lassan eltelik a nap, legalább mehetek haza, és nyomhatom a netet!

Délután tanulni kellene, de teszek rá! Inkább bekapcsolom az egyik zenecsatornát, s közben posztolgatom, hogy milyen menő zenéket hallgatok! Remélem sokan lájkolják! Be kellene valamit tenni a mikróba melegedni, mert hát enni azt kell, no! Anyu, apu úgyis későn érnek haza, így azt csinálok, amit akarok!

Nézzük, ki mit posztolt az elmúlt órában! Belájkolom sorra, hátha viszonozzák! Kirakok magamról egy tanulós szelfit, hátha azt jobban lájkolják, meghát a tanáraim is hadd lássák, mennyire tanulok. Közben találtam egy csomó menő embert az ismeretlenek csoportjában, lájkolgatok, megnézem videóikat is!

Anyu, apu hazaérnek, kérdezik mi újság, én mondom semmi különös, hiszen elfoglalt vagyok! Most éppen a Való világos posztokat nézegetem, kommentelem, hiszen van véleményem, az már igaz!

Jé, valaki megköszönte a születésnapi köszöntést, nem tudom ki az, de jó, hogy visszaírt!

Közben csörög a telefon, az egyik ismerősöm hív egy kis találkozóra egy kávézóba, de mondom neki, hogy nem érek rá! Hiszen annyira lefoglal a rendszer! Közben kommentelték az én kommentjeimet, nem lehetek illetlen, válaszolni kell!

Anyu éppen hozza a vacsorámat…lesz megint kiposztolni valamit. Ráveszem, nyomjunk egy szelfit, hogy majd azt megoszthassam, és azt higgyék, hogy mennyire idilli családi kapcsolatrendszerben élünk!

Közben találtam egy tök érdekes képet, egy természeti témájút, annak minden pontjában megjelölök minél több ismerőst, hogy azután jönnön a sok lájközön!

A chaten ráírok pár ismire, hogy mizu, meg hogy szercsizem, meg hogy olyan jó vele beszélgetni!

Jé…már majdnem éjfél van! De nem érdekel, holnap úgyis unalmas óráim lesznek, így megnézem már az Édes élet oldalát is, hátha írnak valami szaftos pletykát! Jé, tényleg, no, indulhatnak a kommentelések!

Most vettem észre, hogy már két napja nem cseréltem le a borító- és profilképem! Gyorsan, keresek magamról valamilyen tetszetős fotót…és kész!

Azt hiszem, ma mindent megcsináltam, amit kellett…mindennel készen vagyok! Ja, nem, nem írtam ki, hogy jó éjszakát mindenkinek! Igaz, hajnali három van, de kit érdekel, reggel úgyis belájkolja mindenki!

Készülök aludni…de nem tudok…mindig csak az jár a fejemben, hogy még mit nem posztoltam, mit nem néztem meg…Megint kezemben a telefon, nézegetem a posztokat, de nem írt már senki…ez szörnyű…elfoglalt emberek…na mindegy, majd holnap!

Csörög a telefon…ébresztő!!! Még ki sem nyílt a szemem, a kezem zsibbad, még talán magamról sem tudok, de máris nyúlok a kis vékony, téglalap alakú kütyüért…

Az első óvodai szerelem! Igen, amikor Karcsika megfogja Niki kezét az udvaron, amikor puszit adnak egymásnak, együtt játszanak, s önfeledten nevetgélnek! Már nagycsoportba járnak, s ez a szokásrendszerük: nap, mint nap kölcsönösen örömöt szerezni egymásnak, közös emlékeket gyűjtve. Elkövetkezik az iskola, a két gyermek egy iskolába megy! Karcsikát elragadják a fiúk focizni, Nikit pedig a lányok hívják csajosat játszani. Karcsika és Niki még néha beszélgetnek egymással, betegség esetén elviszik egymásnak a házi feladatot, segítenek egymásnak a tanulásban. A nagy barátság megmarad egészen ballagásig, amikor is szétválnak útjaik. Karcsika szakközépiskolába megy, Niki gimnáziumba, ahol kiválóan tanulnak mindketten. Egymás személyétől nem tudnak elszakadni, a baráti kapcsolat megmarad, új alkalmakat találnak a találkozásra. Együtt járnak kávézni, pizzázni, olykor szórakozni is. Egy napon Karcsika virágot visz Nikinek étkezésük színhelyére. A lány kérdőre vonja a fiút, s kérdi ezt miért kapta. Karcsika ennyit válaszolt: „mert úgy érzem, szeretlek”. Niki elpirulva és kicsit zavarban viszonozza ezt: „azt hiszem én is”. A megszokott baráti találkozást felváltotta a szerelem! De mitől lesz igazából az? A barátságból lehet igazi szerelem? Miért ne lehetne, hiszen kellőképpen megismerhették egymást az idők során, feltérképezték egymás szokásait. Ezentúl az óvodai kézfogás ismételten divatba jött, a szál virág sohasem maradt el egy éttermi vacsoránál, elkezdtek egymáshoz eljárni, megismerkedtek a szülőkkel, nagyszülőkkel, kipróbálták a csókolózást, szeretetük jeléül összebújva néztek meg egy-egy filmet, s megannyi szép közös emléket gyűjtöttek. Néha ugyan előfordult, hogy összevitatkoztak valamin, de mindig meg tudták beszélni a problémát, és visszatértek a szokásos megszokott életükhöz. Bizonyos idő elteltével úgy érezték, kapcsolatuk megerősítésére egybekelnek. Kisebb esküvőt és lakodalmat szerveztek, ahova elhívták a szeretteiket, rokonaikat, barátaikat is. Szerencsére hamar sikerült közös lakást venniük, ahol önálló életüket élhették. Karcsi és Niki is dolgozott, úgy adódott, hogy mindig tudtak a munka után időt szánni a másikra. Közös tevékenységekben most sem volt hiány, hiszen már nemcsak a szórakozást, hanem a háztartást is közösen kellett vezetniük. Hamarosan szerelmük gyümölcseként megszületett első, majd második gyermekük is, akiket nagyon szerettek, gondoskodtak róluk, megvolt a közös játék is. Viszont ezzel együtt háttérbe szorultak azok a tevékenységek, amelyek ezelőtt együttes örömforrást jelentettek. A gyerekeket vinni, hozni kellett az óvodából, később iskolából, be kellett vásárolni, a köztes időben dolgozni, majd fáradtan hazaesve jutott egy kis idő a gyermekekre is. Vacsorakészítés, fürdés, készülés a következő napra. Lassan háttérbe szorultak azok a dolgok, amelyek eddig a felüdülést, az önmagunkkal és a másikkal való törődést jelentették. Az egymást ölelést felváltotta a gyermekek ölelése, a romantikus vacsorázós és ágyba bújós jeleneteket felváltotta a holtfáradtan ágyba esés. És így ment ez nagyon sokáig. A szokásrendszer megváltozott, a boldogság most már a családban keresendő, s az ilyen fajta együttlétben. Próbálták a szürke hétköznapokat kirándulásokkal, közös városozgatásokkal feledtetni. Ünnepekkor nem a romantikus ajándékozás, hanem a logika diktált. A gyerekek felcseperedtek, a szülők pedig kénytelenek voltak elfogadni, hogy a kis Niki is és a kis Karcsika is megtalálta a párját, külön költöztek tőlük, s megtalálták helyüket az életben. Niki és Karcsi ismételten magára maradt csendesen, romantikusan, teljesen önmagukkal és a másikkal törődve. A gyermekesek szokásrendszerét ismételten felváltotta az egymás újra megismerése, az újra egymásba szeretés. Hiszen nem szabad elfeledni azt, hogy milyen jó volt egymás kezét fogni az óvodában, egymást segíteni az iskolában, eljárni a kedvenc kávézónkba, egymásra ráhúzni a jegygyűrűt, együtt lógni a tévé előtt összebújva, a gyermekek felcseperedése, a közös vacsorák a családdal, a kirándulások, s most látni azt, hogy sikeresek a „kicsik” az életben. Most pedig számot kell vetni eddigi életünkkel, ismét fel kell fedezni egymást, ismét lehet apró figyelmességekkel és nyugalommal a másiknak örömöt szerezni. Hiszen erről szól az élet.