Mikor az enyészet úrrá lesz…

Fejét féloldalasan tartva, értelem nélkül bámul rám, nem ismer meg. Remegő, öreg kezével ősz hajában turkál. Nem szól semmit, bennem viszont száz és ezer gondolat kering. Bárcsak elmondhatnám: sajnálom, szeretlek! Kimondom, de ő csak néz, úgy érzem, tehetetlen vagyok. Sírnék, de nem szabad! Bármilyen érzelmi megrázkódtatás végzetes lehet számára. Így gombóccal a torkomban emlékezem!

Másként lesz minden

Másnapos vagyok. Fejem zúg, ajkam száraz, úgy érzem, mintha lebegnék saját testem felett! De hol vagyok? Fehér falak, fehér ágynemű, kényelmetlen ágy! Kórházban vagyok. De mi történt?

Állj! Mi volt ez a csattanás? Vér…lélegzet…ájulás…Úristen! Megöltem? Mit tettem? Lássuk csak…buliztunk a legjobb barátnőjével, nagyon egymásba melegedtünk. Meghívtam még egy kör koktélra…aztán felajánlottam, hogy hazaviszem. Jézus…ütköztünk…láttam vérezve, félholtan…úristen! Hol van?

A nővérke bejön a szobába, s nem mond semmit, csak beköti az újabb infúziót. Hiába kérdem, nem válaszol. A nyugalom, jó, tudom, ilyenkor az a legfontosabb, de hát szívem folyamatosan kalapál.

Nővérem pár nappal később megjelenik. Kisírt szemmel, pattanásig feszülten, megtörten. Ircsit még nem láttam ilyennek. Tudom, hogy valami nagy baj történt.

  • Soha többé ne keress! Legyen örökké lelkiismeret-furdalásod, hogy elvetted tőlem a legjobb barátnőmet! – mondja, s becsapta rám az ajtót.

A fájdalom belém hasít, de magatehetetlen vagyok. Jézusom, mit tettem!

Évekig nem hallottam felőle. Szépen lassan felépültem, ő közben megházasodott. Telefonon és személyesen sem tudtam őt soha elérni. Nem tudtam neki elmondani, hogy mennyire sajnálom!

Bánatomat alkoholba fojtva ültem egy közeli kocsmában, s egyszer csak megpillantottam őt! Nővérem barátnőjét! Épen, egészségesen, élve! Éppen koktélt ivott, mint akkor. Szépen, lassan, elámulva odamentem hozzá, és a vállára tettem a kezét.

  • Mi történt? – kérdeztem.
  • Ezt én is joggal kérdezhetném tőled. Te otthagytál a bulihelyen, és fel sem hívtál, üzenetet sem hagytál, nem is kerestél!
  • De hát én elvittelek haza, csak balesetet szenvedtünk! Nem emlékszel?
  • Engem ugyan nem vittél haza!
  • De akkor kit? És miért mondta a nővérem nekem a kórházban, hogy soha többé nem bocsát meg nekem? Hogy elvettelek tőle örök életre?
  • Az nem én voltam te hülye! Miattad veszekedtem vele, és ő arra értette. Nem tudom miről beszélsz! Már nem vagyunk barátnők egyébként!

De akkor ki lehetett, akit aznap hazavittem? Fejvesztve hívtam Ircsit, de nem vette fel. Felkerestem a kórházat, de nem tudtak semmi értékelhetőt mondani, mivel nem tudtam az áldozat nevét!

Felkerestem a nővéremet! Ircsi egy nagyon tehetős üzletember felesége lett, a házvezetőnőjük nyitott nekem ajtót! A családi fényképeket nézegetve egy különös dologra lettem figyelmes. Én és ő, még fiatal korunkban! Miért őrizget és tesz ki ilyen képeket, ha haragszik rám? És hirtelen betoppan ő!

  • Mit keresel itt? – dühöngött.
  • Én csak a baleset miatt jöttem. Évekig kerestelek, hiába. Gondoltam az eset után nem szerettél volna beszélni velem! De múltkor megláttam a legjobb barátnődet, élve! Most akkor mi történt valójában? Én végig azt hittem, hogy megöltem!
  • Te látod akkor is azt hitted, hogy te vagy a középpontban, mi? És pont annak a hülye picsának kellett elmondanod, amit én sem tudtam egészen odáig. Azt, hogy nem vagyok az édestestvéred…lehet, hogy azért nem vettél emberszámba odáig? Lehet, hogy azért bántál velem mindig olyan lekezelően? Vagy azért féltettél túlságosan a fiúktól. Vagy azért voltál olyan féltékeny, mikor nem veled játszottam kiskorunkban? Menj a fenébe, soha többé nem akarlak látni!

Tiszta olyan, mint anyánk. Bosszúálló, rideg, közömbös. Rácsuktam az ajtót, és soha többé nem kerestem! Hogy tehetett ilyet, hogy hitethette el velem, hogy gyilkos vagyok! Gyűlölöm!

Évek múlva

Sokáig nem kerestük egymást. A titokzatos idegen, akit megöltem, lehet, hogy nincs is! Csak úgy bosszúból mondta! Rosszul emlékeztem? Talán nem is ült senki mellettem a kocsiban…

Évekkel utána csörög a telefon, a nevét jelezve. Nem veszem fel! Nem!

Másnap 40 nem fogadott hívás. Tőle!

Nem foglalkoztam vele, nem, úgy, ahogy ő sem az én érzéseimmel. Mindig úgy szerettem, mint a testvéremet, örültem, hogy van egy olyan testvérem, akinek mindig mindent elmondhatok, lehet, éppen ezért ragaszkodtam hozzá annyira! De ez már a múlté. Nem érdekel!

Bánatomat ismét alkoholba fojtva lettem figyelmes a postaládámban megsárgult, elnyűtt levélre. Tőle jött. Nővérkém segítséget kért! Leírta, hogy mennyire sajnálja, és hogy igazából nagyon jó testvérek voltunk, csak mint minden testvérpárnál, itt is vannak összezörrenések. Leírta az érzéseit, de igazából annyira elhidegültem tőle, hogy már nem érdekelt. A levelet darabokra tépve a kukába dobtam.

Évtizedek elteltével hiányzott valami. Illetve valaki, akinek mindent elmondhatok, akiben megbízhatom. Feleségem elhagyott, kibírhatatlan volt már. Miatta barátaim sem voltak már, illetve messzire kerültek tőlem. Senkinek sem hiányoztam.

Nővéremet nem kerestem! Haragudtam rá, hogy nem volt ott nekem, amikor szükségem lett volna rá! Haragudtam, mert becsapott, lelkiismeret-furdalást okozott, nem szeretett úgy, mint kellett volna! Pedig én úgy szerettem, mintha az igazi testvérem lett volna!

Már késő…!(?)

Gyengéden fogom a kezét! Arca kifejezéstelen, szenvtelen, tekintete üveges, nem reagál semmire! Bárcsak elmondhatnám, hogy sajnálom, szeretem, nem haragszom már rá! De nem tudom! Nem ismer meg! Lassan átölelem, s könnyes lesz a szemem! Úgy, hogy ő nem látja! Nem is szabad látnia! Vége lenne! Az ölelés percekig tart, s mire szemem könnye megszárad, visszahúzódom a székemre! Ránézek, s látom, hogy szeme környéke nedves! Sírt! Megbocsájtott nekem? Szeret engem? Már sohasem tudom meg! Aznap este kaptam a telefont, hogy elhunyt!